Rutinos kismama

Ez vagyok én! Már az első terhességem alatt is úgy kezeltek, mintha világ életemben terhes lettem volna...Pedig nem. Igaz, hogy jó alaposan felkészültem a babavárásra. Elolvastam mindenféle könyveket, mindenféle babás-mamás magazint, jártam szülésfelkészítőre a férjemmel, meg hát mégiscsak egészségügyi szakközépben érettségiztem...Elméletben jól felkészültem.A babavárással nem is volt gondom. Egy-két hányinger, némi lábdagadás, éjszakai lábikragörcs az első terhesség alatt. Kis vérezgetés, gyomorégés a másodikkal, örökös derék és hátfájás a harmadikkal (meg éjszakai nemalvás + wc-re mászkálás).
De a terhesgondozás örömei mindig újólag hatottak rám! Mindig volt valami újítás, változtatás az előzőekhez képest. Az újítás nem jelent jobbítást!De hát ami kell az kell. Így mindenfelé mentem vérvételre, ultrahangra, súlymérésre stb. Az ultrahang jó! Ezt mindig vártam, meg a szívhanghallgatást a védőnőnél. Az NST-n az a baj, hogy sokat kell várni, baba nem akkor és ott mozog ahol kell, anyának meg megint pisilni kéne menni....
A szülés élménye viszont AAAAAAA!!!!!!! Olvastam, hogy van aki ezt nem fájdalomként élte meg, ill. vannak szuperanyukák, akik hang nélkül, vagy táncolva, énekelve vajúdnak. Na, én egyik sem vagyok. Ennek ellenére 3-szor is vállaltam, sőt negyedszer is megtenném. Bár az első után azt gondoltam, hogy az is hülye aki kétszer szül!...És lám :)
Az első szülés után jöttem rendbe legnehezebben (testileg), a második után a leggyorsabban. A harmadik meg egy kicsit tovább tartott, de nem sokkal.
Én szerettem  babavárásokat. Főleg azt, amikor éreztem a pici mozgolódását  pocakban, ill. amikor otthon (kórházból hazatérve) jó alaposan végigtapizhattam-végigpuszilgathattam a pici manócskáimat.

 Itt a Marcit növesztgetem.

 Itt a Zsófi a pocaklakó.

Itt meg a Gergő.